A mentőtiszt, akit nem lehet megfélemlíteni
Az Országos Mentőszolgálat által egyik leginkább nyomás alatt tartott megyében vállalta el Dósay Dávid József, hogy szakszervezeti vezető legyen. Szerinte sok Bajtárs fél, azért nem mer belépni a MOMSZ-ba, de azon dolgozik, hogy ez változzon. Az egyik legszebb emléke a szolgálatból, amikor egy újszülött csecsemőt sikerült újraélesztenie az eset kocsiban.
Félelemben a mentőállomáson
„Mindenkinek be kell látnia, hogy egyedül kevesek vagyunk ahhoz, hogy bármit is elérjünk a munkáltatónál, csak a közös fellépés vezethet eredményre. Az ország legnagyobb megyéjében dolgozunk, mégis kevés a szakszervezeti tagunk. Egész egyszerűen azért, mert a régióvezetőnk kemény fegyelmet követel, ennek okán az emberek nem mernek belépni a szakszervezetbe. Többen úgy csatlakoztak hozzánk, hogy azt kérték, ez véletlenül se derüljön ki. Az emberek egyszerűen félnek” – mondja Dósay Dávid József, a MOMSZ Bács-Kiskun megyei vezetője. Pedig szerinte minden Bajtársnak ugyanazok a félelmei és problémái is, éppen ezért kollektíven kellene fellépni.
A legszebb emlékek
A 2008 óta mentőtisztként dolgozó, jelenleg Kiskunfélegyházán szolgálatot teljesítő Bajtárs legszebb emlékei akkor születtek, amikor új életek indulásában segíthetett. Ez kétféleképpen is megtörtént már. Egy alkalommal levezetett egy szülést, de utána újra kellett éleszteni a csecsemőt. A babáknál a lélegeztetés is komoly probléma, neki mégis sikerült megoldania, amire hihetetlenül büszke. Dávid úgy tudja, a kis beteg két és fél hónapot töltött intenzív osztályon, utána kiengedték.
„Nálunk nincs segítség, mindent meg kell oldanunk magunknak, az ilyen speciális eseteket is. Mivel esetkocsiban ülök, nem tudok segítséget hívni, maximum egy másik kocsinak szólhatok, bízva abban hátha tapasztaltabb mentőtiszt dolgozik ott. Napközben jöhet számba a helikopteres segítség, az ottani orvossal közösen tudjuk megoldani a különböző bonyolult helyzeteket. Ez az eset azonban éjszaka történt, olyankor nem repül a gép. Nekem mégis sikerült az újraélesztés, ez elképesztően jó érzés volt. Legyőztem a mentőtisztek legnagyobb félelmét, amikor egy csecsemőn kell speciális beavatkozást végezni” – mondja a Bajtárs.
Egy másik alkalom, amit elmondása szerint sosem felejt el, úgy történet, hogy kiérkeztek egy beteghez, aki épp abban a pillanatban a szemük láttára halt meg súlyos légzési elégtelenségben. A kórháznak azonban már úgy adták át, hogy beszélgettek vele, a férfi még viccelődött is azzal, hogy hamarosan hazaindulna. Azaz sikerült újraéleszteni.
A tiszt számára az is jó érzés, amikor egy ismeretlen váratlanul betoppan a mentőállomásra. Bemutatkozik, elmondja, hogy Dávidék mentették meg az életét, ezért pedig örökké hálával tartozik.
Utánkövetett betegek
„Az esetek többségében utánkövetem a betegeimet, leginkább azokat, akik nagyon rossz állapotban voltak, amikor kiérkeztünk, és nem tudtuk, hogy mi a bajuk pontosan. Életben tartottuk őket, be is vittük a kórházba, de az, hogy mi volt az igazi probléma, akkor még nem tudhattuk konkrétan. Ilyenkor utánanézünk, hogy jól van-e, de felkeresni nem szoktuk őket. Egyszer azonban volt rá példa: ekkor egy rendőr kolléga édesapját látogattam meg a kórházban. Azt hitte, hogy átszállítom egy másik kórházba, mivel természetesen nem ismert meg, hiszen nem volt magánál, amikor előzőleg találkoztunk. A felesége világosította fel, hogy én segítettem rajta” – avat be néhány szolgálati történetbe Dósay Dávid József.
Mindenkinek lépnie kellene
„Ha mindenki merne lépni, ha tudnánk tenni magunkért és egymásért, az eredményre vezetne. Ezt kellene belátnia a Bajtársaknak. Pedig mindenkinek ugyanazok a félelmei. Ha egyszerre lépünk fel, az egész állományt nem rúghatják ki. Az emberek azonban nem mernek lépni, félnek a jövőtől. Eddig mindig azt tettük, amit a vezetőség mondott. Csakhogy a vezetőségnek kellene értünk lennie, nem pedig fordítva” – mondja a mentőtiszt.
